Mesék

- Alexa -

Anita és Alexa

A Tegnap Piciny Szigetén élt valaha egy Királylány. Boldogan töltötte napjait kedves emlékei társaságában.

Ám egy napon úgy döntött, ideje megnézni, mi van a Nagy Idő-Óceánon túl. Csónakba ült hát legkedvesebb emlékeivel, s útnak indult.

Mikor partot ért, csodálkozva nézett körül, milyen színes és mozgalmas a Jelen Országában az élet. Ámuldozva járkált az emberek között, élvezve a napfényt, a szelet. Kacagva állt az esőben, boldogan fürdette benne arcát, testét, lelkét.

Az Óceán partján lévő városka lakói először furán néztek rá, majd megkedvelték a különös lányt, ki fokozatosan veszítette el szürke színét, s mintha a körülötte járkáló árnyak is kiszínesedtek volna…

Egy nap a Királylány felébredt, s tudta: tovább kell mennie. Bánatosan, de új reményekkel telve indult útnak. Sokáig vándorolt, rövidebb-hosszabb ideig maradva egy-egy városkában, egyre elkeseredettebben keresve a Cél-t, melyet maga sem ismert.

Egy napon aztán leült egy sziklára, s keservesen sírva fakadt. Lehulló könnyei üvegkavicsokká váltak. Szép, színejátszó üvegkavicsokká, melyek szerteszét gurultak a Világban, az emberek örömére…

A Csavargó is rátalált egyre. Felemelte, vizsgálgatta, majd eltette, hátha jó lesz még valamire. Nem sokkal később találkozott egy lánnyal, akinek szeretett volna örömet okozni. Mikor látta, hogy a leány valamiért nagyon szomorú, hirtelen kivette zsebéből az üvegkavicsot, s neki adta, hátha ettől jobb kedvre derül. A lány meglepődve forgatta kezében az apróságot, majd így szólt:

- Mondd, Csavargó, tudod, mi ez?

- Egy szivárványszín üvegkavics. – válaszolta a fiú. – Gondoltam, neked adom.

A lány leengedte köpenyét, s a Csavargó ámulva nézte, hogyan változik vissza Királylánnyá.

- Felség! – térdelt le a fiú, de a lány visszahúzta, s átölelte.

- Ez az üvegkavics valaha az én egyik könnyemből lett. Köszönöm, hogy elhoztad nekem! – mondta halkan. – Kérlek, hadd adjak valamit cserébe!

- Felség, én nem… - kezdte a fiú, de a Királylány kedvesen a szájára tette az ujját.

- Adok neked egy darabot a szívemből, a Világomból. Fogadd el kérlek! – mondta, s átadott neki egy apró, színes üveggolyót.

- Felség, én nem vagyok méltó erre! – térdelt le újra a Csavargó.

- Ennél te többet is megérdemelsz! – mosolyodott el a lány. – Apró dolognak tűnhet, amit adtál, de nekem fontos volt. Jó és tiszta szív vezérelt, s így átadtál magadból is egy darabot. Köszönöm! Ezentúl bármi történjék is, melletted leszek! Ezt ne felejtsd el soha! – ölelte át a fiút, aki úgy érezte, szeretet és nyugalom veszi körül.

Egy idő után mégis kibontakozott az ölelő karokból, s újra útra kélt.

- Tudod, hozzám, mindig visszatérhetsz! – búcsúzott a Királylány könnyes mosollyal.

Az apró üveggolyó azóta is egy másik világba repíti a Csavargót. Egy másik világba, ahol tiszta és önzetlen a szeretet. S ahol nem szégyen az érzés.

Ez a Tegnap Piciny Szigete. A Királylány otthona, kinek a tenyerében mindig ott lapul egy kedves, vigasztaló, szerető simogatás... S aki már nem keresi a Cél-t; megtalálta…

-Alexa-

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kispárna. Magányosan tengette életét.

- Mit akarsz tőlünk? Hisz olyan kicsi vagy! Nem tartozol közénk! – lökték őt odébb a nagypárnák.

- Mit akarsz tőlünk? Nem vagy olyan csinos, mint mi! Nem tartozol közénk! – fordítottak neki hátat a díszpárnák.

Szegény kispárnát senki sem szerette igazán, mert mindenki csak a nagy, puha párnákon szeretett aludni.

Egy napon aztán a kispárna egy másik ágyneműtartóba került.

- Hát te ki vagy? – szólalt meg mellette valaki.

A kispárna ijedten megfordult, s szembe találta magát egy álmélkodó paplannal.

- Én… én vagyok a kispárna… - válaszolta bátortalanul. – És kegyed?

- Én a tollpaplan vagyok! – nyújtott csücsköt bemutatkozásképpen mosolyogva a paplan. – Örülök, hogy megismerhetlek.

A kispárna és a tollpaplan hamar összebarátkoztak. A paplan azért került ebbe az elfeledett ágyneműtartóba, mert divatját múlta, hullott a tolla és poratkák telepedtek meg benne.

A kispárna örült, hogy végre van valaki, aki elfogadja őt kispárnának, sőt, ilyennek szereti. Éjszakánként a tollpaplan körülölelte, altatót dúdolt neki, elringatta, s vigyázta álmát. A kispárna pedig boldog volt.

Egy napon vendégek érkeztek, közöttük egy aprócska lányka is, aki rögtön fölfedezte az elfeledett ágyneműtartót, s örömében sikongatva kiszedte belőle a két jóbarátot. Mivel a szülei mással voltak elfoglalva, a csöpp leány megágyazott a földön, szájába kapta az ujját, s boldog mosollyal elaludt. A kispárna jólesően simult az apró buksi alá, s a takaró óvón ölelte át a törékeny testet. Elég volt egy pillantás, hogy tudassák egymással: boldogok.

A kislány attól a naptól fogva nem volt hajlandó másképp aludni, csak a két baráttal. Ám eljött a nap, mikor a lánykának haza kellett mennie. A házigazdák pedig megajándékozták őt a kispárnával, aki magán kívül volt az örömtől.

A paplan könnyes szemekkel búcsúzott:

- Isten veled, kicsi párnám! Légy nagyon boldog!

- Isten veled drága paplan! Köszönök mindent! – integetett neki a kispárna, majd a kislány karján kisétált a lakásból.

Az új helyen arany élete lett a kispárnának. Találkozott ugyanis egy helyre kis díszpárnával, akivel aztán boldogan éltek, míg csak el nem foszlottak.

Hogy a paplannal mi történt? S hogy látták-e még egymást a kispárnával? Nos, ez már egy másik mese!

-Alexa-

A marcipánlovacska unatkozva csücsült a dobozában. A hűtőben sötét volt és hideg.

- Úúúúúgy unatkozom! – nyávogott fel a marcipáncica, s megnyalogatta fekete mancsocskáját.

- Vau! Én is szívesebben futkároznék! – csóválta farkát a marcipánkutya.

Egyre-másra szólaltak meg a hűtőlakók; néha egymás szavába vágva ecsetelték, mit csinálnának legszívesebben, ha kiszabadulnának innen. A marcipánlovacska csendben hallgatta őket, de kis barna fejében egy nagyszabású terv kezdett körvonalazódni. Feltápászkodott, majd amennyire tudta, meglökte a vékony műanyagdobozt. Lassan, nagyon lassan haladt előre a hangzavarban, néha-néha véletlenül kicsit meglökve valakit. Kárálások, röfögések, nyávogások, ugatások, iázások, oroszlánüvöltések kísérték útját, de csak kijutott a polc szélére. Óvatosan lenézett a szédítő magasságból, s nyelt egy nagyot. Most nem is tűnt olyan hívogatónak a világ.

Végül összeszedte minden bátorságát, s megbillentette a dobozt. Zuhanni kezdett…

- Hopp! Még jó, hogy le nem esett! – kapta el a fiatal eladólány az utolsó pillanatban, s a pultra állította. A marcipánlovacska tágra nyílt szemmel nézett körül. Itt minden hatalmas volt és félelmetes. És nagyon fényes…

- Tessék, itt a torta, rátettem a kis táblácskát is, és akkor itt a lovacska! – mosolygott rá a vevőre a lány. A fiatal nő közelebb hajolt a dobozhoz, és a marcipánlovacska egy égszínkék szempárba tekintett.

- Tökéletes! – mosolyodott el a vevő, majd óvatosan a zsebébe rejtette a dobozt. – Köszönöm! Viszontlátásra!

A zsebben sötét volt és meleg, de egy kis nyíláson ki lehetett kukucskálni. A marcipánlovacska ámulva nézte a hatalmas házakat, a rohanó autókat, a temérdek embert. Egyre inkább visszavágyott a biztonságos, zsúfolt hűtőbe.

- No, Isten hozott nálam! – tette az ablakba a dobozt az égkék szemű lány. A lovacska ámulva nézett körül. Kicsit zsúfolt, de barátságos szobát látott, és az ablak előtti fotel tele volt mindenféle állatokkal.

- Nini! Rokon! – vette őt észre egy barna, mosolygós, nyakkendős lovacska. A marcipánlovacska megilletődötten bámult a nagy fekete szemekbe.

- Csókolom! – köszönt halkan. Erre a másik nevetve felnyerített.

- Öcsi, azért olyan öreg nem vagyok még! Engedd meg, hogy bemutatkozzam! Zebu vagyok!

- Én pedig a marcipánlovacska - hajtott fejet a másik.

Jókedvűen telt a délelőtt. A többiek elmeséltették a marcipánlovacskával, miképp került épp ide, s ámulva hallgatták szökését a hűtőből.

- Na jól van gyerekek, lassan itt az ünnepelt! – lépett be a lány a szobába, s óvatosan felnyalábolta a marcipánlovacskát.

- Vigyázz magadra kölyök! – búcsúzott Zebu, s a többiek is integettek. A marcipánlovacska pedig elfoglalta méltó helyét a csokitorta tetején…

-Alexa-

Kitárt karokkal állt az esőben, hagyva, hogy testét-lelkét átmossa a vad felhőszakadás. A kutya szűkölve járt fel-alá a kutyaház előtt, borostyánbarna szemében félelem és kétségbeesés.
- Menj be! Nem hallod a dörgést? Nem látod a villámokat? Féltelek! Értsd már meg végre, és menj be a házba! – nyüszítette, de hiába.
A lány, ki kölyökkora óta pótanyja és pajtása volt, továbbra sem törődött az egyre erősödő viharral, csak mosdatta magát az esőben.
- Elég volt! Hallod? Ha nem lennék láncra kötve, már rég elrángattalak volna a teraszról!
A lány felfigyelt a morgásra.
- Menj be a házadba, kiskutyám!
- Én menjek be?! – hüledezett a kutya.
- Menj, be a házadba, kérlek! Menj körbe, hogy a lánc elérjen odáig! – mutatta a lány.
A kutya egy pillanatig nézte, majd körbefutotta a házat, hogy hosszabb legyen a lánc.
- Okos vagy! – mosolyodott el a lány. – Most pedig menj be szépen!
- Menjek be? – nézett rá a házra a kutya.
- Igen, menj be szépen a helyedre!
A kutya még egyszer a lányra nézett, majd újra a házra, majd bement, de nem feküdt le, csak nézte a lányt, aki újra a vihar felé fordult, s lehunyta szemét. Abban a pillanatban kijött a házból, s újra róni kezdte útját fel-alá. Hiába könyörgött neki a lány, nem volt hajlandó visszamenni.
Mikor a lány végül odament hozzá, kitárt karjaiba bújt, ugyanúgy, mint régen, kölyökkorában. Fejét a lány karjai alá dugta, jólesően beszívta a jól ismert illatot, s megnyugodott.
- Ne aggódj, nincs semmi baj! Itt vagyok! – duruzsolta a lány, s kedvesen simogatta a fekete bundát. A kutya hálásan vackolta be magát.
- El se hinnéd, ha mondanám, milyen jó, hogy itt vagy! – gondolta, ahogy fejét a lány nyakába tette. – Veled teljes az életem. Veled jó. Nem akarom, hogy újra elmenj! Szeretnélek minden nap látni, hogy tudjam, jól vagy! Szeretnék játszani és bolondozni veled! Még azt a magas, erős férfit is megszerettem, mert kedves és rendes hozzám, bár érzem rajta, hogy féltékeny kicsit. Na, igen, hiszen érzi, hogy te hozzám tartozol! Nem kelhet versenyre velem… Olyan jó, ahogyan átölelsz. Jó lenne minden nap hozzád bújva aludni így. Ugye majd egyszer valóra váltod ezt az álmot? Tudom, megígérted, nem felejtettem el. Ez volt a legszebb dolog, amit kaptam. Ez az ígéret…. No, menj be, megfázol!
A lány felállt, megsimogatta a barna buksit, majd bement a házba. Az ajtóból még visszanézett, s mosolyogva intett a kutyának, aki bevonult a házába, elvackolta magát a bundájára tapadt illattal, s boldogan nézte az esőt.
- Szeretlek! Nagyon! – gondolta.
- Én is szeretlek, elvarázsolt Királyfim!

-Alexa-

Vannak napok, mikor az ember nem találja a helyét. Napok, mikor legszívesebben behúzódna egy csendes sarokba, fejére borítaná a takarót, és eltűnne egy időre a világból.
Én is így voltam aznap. Előző este esküvőn voltunk, amit persze valakinek megint sikerült kicsit elrontania, de aztán a végén mégiscsak jó lett a hangulat. Leszámítva az éjszakai rosszullétet a hazaúton.
Reggel alig bírtam kibányászni magam az ágyból, s összeszedni az energiám, hogy legalább valami rend-félét varázsoljak a lakásban. Az egész nap azzal telt, hogy rámoltam kicsit, néztem egy kis animét, majd bealudtam.
Estefelé csúnya fejfájás kezdett gyötörni, közel nullára redukálva még a maradék élni akarásom is. Az ablakon kitekintve a kéklő júniusi ég helyett sötétszürke, barátságtalan felhőréteg köszönt vissza, hangtalan esőfüggönnyel vonva be az utcákat.
Megittam egy kávét. Aztán bevettem egy fejfájás csillapítót. Majd csináltam egy lábosnyi teát, s visszabújtam a takaró alá. Már épp elszundítottam volna, mikor hangfoszlányokat hallottam a konyha felől. Meglepődve ültem fel. Hiszen egyedül vagyok!
Óvatosan a hang irányába indultam. Még a szám is tátva maradt attól, amit láttam. Egy dundi kis alak próbált kimászni az asztalon álló vázából. Rózsaszín ruhácskája csurom víz volt, haja a fejére tapadt, csillámporos szárnyacskái nedvesen csüggtek alá. Bőszen szitkozódott.
Mikor észrevett, meglepetten elhallgatott egy pillanatra, majd megszólalt:
- Nem segítenél inkább, ahelyett, hogy csak állsz ott és bámulsz?
Döbbenetemben csak bólintottam majd kihalásztam az apró alakot a virágszárak közül, s letettem őt egy konyharuhára.
- Köszönöm, igazán kedves tőled, hogy segítettél! – mondta, s kivillantotta hófehér fogacskáit.
- Sz…szívesen… - motyogtam, s csak bámultam tovább.
- No, mi van? Nem láttál még virágtündért? – nézett rám, miközben a haját törölgette.
- Hogy őszinte legyek, még soha. – ereszkedtem le a hokedlire, hogy jobban szemügyre vegyem őtündérségét. Az apró alak megrázta csillámporos szárnyait, majd kinyújtotta kis kezét:
- Engedd meg, hogy bemutatkozzam! Rózsatündér vagyok!
- Én meg Alexa, örülök, hogy megismertelek! – nyújtottam neki a mutatóujjam. – Elárulnád, hogy’ kerültél a konyhámba?
- Nem egyértelmű? – húzta fel aranyszín szemöldökét a tündér. – A rózsákkal együtt hoztál haza az éjjel. Mondhatom, jobban is vigyázhattál volna ránk! Majdnem kipottyantam út közben, amikor fejjel lefelé lógattál!
- Bocsáss meg! Nem volt szándékos! – mentegetőztem.
- No, jó! Most az egyszer! – bólintott a kis alak. – De csak azért, mert nem volt szíved otthagyni a rózsákat az asztalon…. – mosolyodott el, majd összehúzta szemöldökét. – Valami baj van?
- Nem… Én csak… Azon gondolkodtam, milyen fura, hogy amikor az embernek ilyen cefetül rossz kedve van, mint most nekem, akkor történik valami, valami apró csoda, amitől hirtelen egész megváltozik minden. – mondtam.
A rózsatündér félrebillent fejjel nézett rám, elgondolkodva. Majd hirtelen felpattant, megrezgette szárnyacskáit, s mosolyogva ennyit mondott:
- Akkor most mutatok valami szépet!
Azzal zsupsz! Máris az asztalon találtam magam, fejem felett az egyik rózsaszín rózsával, s a kicsi tündér most akkora volt, mint én. Nem törődve döbbenettől kigúvadt szememmel és tátva maradt számmal, nevetve megfogta a kezem, s fejest ugrottunk a rózsa szirmai közé.
A következő pillanatban pedig már egy kertben találtam magam, körülöttem hétágra sütött a nap, s álomszép rózsák nyíltak mindenfelé.
- Isten hozott nálam! – kacsintott rám a rózsatündér. – Gyere, körbevezetlek!
Felejthetetlen pár óra volt. Megcsodáltam a rózsákat, gyűjtöttem mézet a méhekkel, üldöztem rózsabogarat, közelről megnézhettem a lepkék színpompás szárnyait, s meséltem az összesereglett virágtündéreknek, lepkéknek, hernyóknak, katicáknak, s minden rendű és rangú apróságnak, akik tátott szájjal hallgatták, milyen is a mi világunk. Végül az egyik rózsa tövében engem is elnyomott az álom…
Álmomban szárnyaim voltak, s most én okoztam meglepetést egy-egy embernek, mikor kibújva a rózsából megszólítottam őket…
Mikor felébredtem, az ágyamban találtam magam. Későre járt, az ég sötét volt, de néhol látszottak a csillagok. Hajamból tündérpor pergett, ahogyan felültem, s a konyhába siettem.
A vázában ott tündököltek az esküvőről hazahozott rózsák, s ahogy közelebb hajoltam, hallottam a kis tündér kacagását, s a szívemet boldogság töltötte el.

Ha virágot látsz, ne habozz gyengéden megérinteni, beszívni édes illatát, s ha egy borongós, kedvetlen napon kacajt hallanál egy rózsa felől, készülj fel egy Nagy Utazásra. Mert a rózsatündér egy nap Hozzád is eljön, hogy felvidítson. Tudom, mert meséltem neki Rólad…

-Alexa-

A mumus bánatosan üldögélt a szekrényben. Hosszú évek óta senki sem járt az ősöreg padláson.

- Meg kellett volna fogadnom nagyanyám tanácsát, és elköltözni, amíg még lehetett! – sóhajtott.

Hirtelen zajt hallott. Ugrásra készen megfeszült.

- Mama! Mama! Idenézz, miket találtam! – ujjongott egy cérnahangocska.

A mumus a szekrény résein át kikukucskálva egy barna copfos kislányt pillantott meg, aki csillogó szemmel járkált a padlás lomjai között. Felfedezte a szekrényt. Már nyúlt volna a fogantyúhoz, mikor lentről egy fiatal női hang megállította:

- Kata! Gyere uzsonnázni! Majd utána folytathatod!

A kislány még egy sóvár pillantást vetett a díszesen faragott bútorra, majd sóhajtva lebaktatott.

A mumus elgémberedett tagjaiba visszatért az élet, szemeibe csillogás költözött.

- Hát végre mégis…- suttogta boldogan…

- Édesapád mindig azt mesélte, gyerekkorában a nagymamája azzal riogatta, hogy ebben mumus lakik! – méregette csípőre tett kézzel, mosolyogva a szekrényt a fiatalasszony. Fekete ruhája szürke volt a portól, pár tincse pedig kócosan lógott ki a kendő alól kipirult arcába. A mumus megbabonázottan figyelte a résen át.

- Te láttál már mumust? – kérdezte kíváncsian Kata. Az asszony felnevetett.

- Még sosem! De igazán kíváncsi lennék egyre! – kacsintott.

- Akkor nyissuk ki!  - nyúlt a pöttöm a fogantyú felé, de az édesanyja megállította.

- Nem szabad ám így rátörni a mumusra, szívem! Ha te kedves vagy, ő is az lesz! Először is tisztítsuk meg az otthonát! – mosolygott rá Katára, aki vidáman bólintott.

A mumuson valami fura érzés vett erőt…

- Szerinted a mumus előmerészkedik ma éjjel? – bújt édesanyjához a kislány. Lassan éjfélre járt. A szekrény kívülről csillogott-villogott, bele viszont nem néztek. Megegyeztek, várnak néhány napot.

- Lehet, hogy szégyenlős és félénk, s még nem tudja, mire számítson tőlünk. – ölelte át Katát Szofi.  – De kikészítettünk neki egy kis elemózsiát, az talán előcsalogatja! Ki tudja, mióta nem evett már?!

- Hát, buta egy mumus, ha nem eszik a meggyes pitédből! – jelentette ki a pöttöm, majd elvackolta magát anyja karjaiban. Az egész napos takarítástól fáradtan álomba ájultak…

Halkan nyílt a szekrényajtó, majd egy magas alak lépett ki rajta. Óvatosan körülkémlelt, majd leült a sámli elé, s kezébe vette a tányért. Jólesően szívta be a pite illatát, majd pillanatok alatt befalta. Végül nagyot kortyolt az odakészített bögréből…

- Bodzaszörp! – krákogta, diszkréten fulladozva.  – Ha legalább whisky lenne! És nem ártott volna egy jó kis szaftos marhasült sem…

Az ágyban a kislány szuszogva a másik oldalára fordult, majd újra elfészkelte magát anyja karjaiban, aki szaggatottan felsóhajtott. A mumus melléjük lopózott. Percekig nézte a két alvót, majd egy mozdulattal letörölte Szofi könnyeit, de rögtön el is kapta a kezét.

- Bolond vagyok! – dörmögte alig hallhatóan, majd visszazárkózott a szekrénybe…

- Anya! Anya! Kelj fel! Idenézz!

Szofi fáradtan ült fel az ágyban. Égtek a szemei és alig látott.

- Mi van, szívem? – kérdezte álmosan az izgatott Katától.

- A mumus! Megette a pitét!

A fiatalasszony kivetődött az ágyból. A szekrény előtti sámlin üresen árválkodott a tányér, de a bodzaszörpös bögre félig tele volt. Szemöldökét összehúzva nézett Katára.

- Biztosan nem te etted meg?

- Anya! Hogy képzeled?!  - háborodott fel a kislány. – A mumusnak tettük ki, ő is ette meg!

Szofi nem igazán hitt neki, de nem kérdezett többet…

Aznap este Szofi minden ajtót, ablakot háromszor ellenőrzött, hogy be vannak-e rendesen zárva.

- Anya, ne aggódj, mondom, hogy a mumus volt! – csóválta a fejét Kata.

Szofi nehezen hitt neki.

- Mumusok nem léteznek… - mormogta bizonytalanul, mikor aludni tértek. A kislány hamar elaludt, de neki nehezen jött álom a szemére. Felidézte magában férje gyerekkori meséit a mumusról.

- Whisky! – jutott hirtelen eszébe. - Péter mindig whisky-t csempészett a mumusnak!

Szofi a sötétben kilopózott a konyhába, s egy nagy pohár italt töltött, majd a szekrény elé rakta, a tányér mellé, amin egy szelet pulykasült feküdt krumplival. Végül ágyba-bújt, s dobogó szívvel várta a csodát…

Éjjel 1-körül a szekrény ajtaja lassan kinyílt, majd a magas alak kióvakodott a szobába. Szofinak a lélegzete is elakadt, amikor lekuporodott a sámlihoz. Beleszagolt a pohárba, s elismerően csettintett a nyelvével.

- Ez igen! – mormogta halkan, majd nekilátott a pulykának. Szofi, amilyen óvatosan csak tudott, centiről-centire hernyózott le az ágyról, majd a padlón folytatta útját. A mumus eközben ráérősen megvacsorázott, közben bele-bele kortyolva a whisky-be.

Már majdnem a végére ért, mikor észrevette az ágy sarkánál tágra-nyílt szemmel figyelő fiatal nőt. Döbbenten bámulták egymást egy darabig, majd a mumus hátrálni kezdett a szekrény felé.

- Ne… kérem… - suttogta Szofi, előrenyújtva kezét.

A mumus egy pillanatra megtorpant, majd egy lépéssel a szekrényben termett, s kattant a zár. A fiatalasszony visszaült a sarkára, s hitetlenkedve meredt maga elé.

- Hát tényleg létezik… - suttogta maga elé…

Másnap délelőtt egy gondosan összehajtogatott égszínkék papírlap csúszott be a szekrényajtó hasítékán. A mumus egy darabig bizalmatlanul méregette, majd úgy döntött, mégiscsak megnézi. A papíron mindössze ennyi állt:

Őszintén sajnálom, hogy megijesztettem! A továbbiakban nem fogom zaklatni, ígérem. Remélem azért a vacsorát ezután is elfogadja…

Üdvözlettel: Szofi

A mumus meglepetten forgatta a levelet. Nem emlékezett rá, hogy valaha is hallott volna ilyen esetről. Hosszas gondolkodás után aztán úgy döntött, mindennek megvan a maga ideje…

- Anya! Anya! Leveled érkezett! – lobogtatott egy sötétkék borítékot Kata délután.

- Levelem?! – nézett döbbenten Szofi. Beletörölte kezét a kötényébe, majd átvette a levelet, melyen a címzés ennyi volt:

Szófiának

Kihajtogatta a papírlapot, elolvasta, majd kissé sápadtan a nadrágzsebébe tűrte.

- Baj van?  - kérdezte Kata.

- Nincs semmi baj, szívem, ne aggódj! – simogatta meg lánya fejét Szofi, de gondolatai máshol jártak…

Pontban éjjel 1-kor nyílt a szekrény ajtaja, majd a mumus kilépett rajta. Szofi kiegyenesedett ültében. Szívdobogva várta, mi történik. A mumus leereszkedett vele szemben, mindössze karnyújtásnyira. A fiatal nő meg sem tudott szólalni.

- Ne féljen, nem harapok… - dörmögte a mumus.

- Én… én nem… én csak… - hebegte Szofi megilletődötten, majd elhallgatott. Percekig nézték egymást, majd a nő szólalt meg újra.

- Tényleg sajnálom a tegnap éjszakát! És köszönöm a lehetőséget…

- Én sajnálom, hogy olyan udvariatlanul viselkedtem! Csak tudja, felnőttel még sosem volt szerencsém találkozni… Gyerekkel is csak közel 30 évvel ezelőtt…

- 30 éve?! – kapta fel a fejét Szofi. – 30 évvel ezelőtt is itt élt?

- Természetesen! – bólintott a mumus. – A kölyökre, aki akkor kilesett, a mai napig emlékszem. Nagy barna szemei voltak és kócos barna haja. A térde meg mindig le volt horzsolva. Rendes kölyök volt, biztosan felnőtt már… No! Most miért sír?!

Mikor a férfi átölelte, Szofiban benn rekedt a levegő. Egy pillanatig döbbenten fogadta a váratlan kedvességet, majd szemét lehunyva átadta magát az ölelésnek. Percekig ültek így szótlanul. Jól esett a csend…

Kata reggel meglepetten konstatálta, hogy édesanyja már nincs az ágyban. A konyhában bukkant rá, dúdolva sürgött-forgott.

- Jó reggelt, Pocok! – csókolta homlokon lányát.

- Anya, mi van veled? – kérdezte gyanakodva Kata.

- Mi lenne?  - torpant meg Szofi rajtakapottan.

- Fura vagy! – jelentette ki a kislány. – Azóta nem nevettél, hogy apa… - itt hirtelen elharapta a mondatot.

Szofi tekintete elfelhősödött, még a nap is elbújt. A konyha is sötétebb lett.

- Sajnálom, igazad van. – fordult vissza az asszony csendesen a tűzhelyhez. – Öltözz fel szívem, és gyere reggelizni…

Az egész napot a házban töltötték, csendesen. Kinn folyamatosan esett. Kata rajzolt, meg olvasgatott, Szofi kézimunkázott. A kislány nem mert visszatérni anyja különös viselkedésére. De érezte, hogy valami történt. Bement a hálószobába, s megállt a szekrény előtt. Percekig tűnődve vizslatta, majd fogott egy papírlapot, s dülöngélő gyermekbetűkkel írni kezdett…

A mumus elgondolkodva ült az ágyán. Nem volt egy érzelmes, érzelgős valaki, de most valami olyannal futott össze, ami erősebb volt a maga építette falaknál. Sosem látott még asszonyi könnyeket… Ezek az apró szivárványszín vízcseppek alaposan megbolygatták a világát. Maga sem értette az elmúlt éjszakát. Töprengve forgatta kezében a fehér papírlapot…

Szofi a nappaliban ült, a sötétben. Kinn szakadt az eső. Kata már réges-rég aludt, de ő képtelen volt. Egyre csak az elmúlt éjszaka járt a fejében. A mumus, aki nem is volt félelmetes, hanem nagyon is kedves és gyengéd. A nő felsóhajtott.

- Baj van?

Szofi ijedten fordult hátra.

- A frászt hozta rám! Mit csinál itt, ilyen távol a szekrénytől?! – meredt a férfira, aki egy kicsit elgondolkodott.

- Nem találtam a szobában, hát… - itt elakadt.

Zavartan hallgattak egy kicsit, majd Szofi szólalt meg:

- Ízlett a vacsora?

- Hogy őszinte legyek, még nem ettem meg…

Ismét hallgattak. Majd a férfi nagy levegőt vett, és:

- Lenne kedve csatlakozni hozzám?

Szofi meglepődött.

- Csatlakozni?

- Igen! Úgy értem… együtt leülni… és… beszélgetni…

Szofi elmosolyodott, majd a kezét nyújtotta a zavart mumusnak, aki felsegítette őt a fotelből…

Kata reggel korán ébredt. Szofi még jóízűen aludt, arcán enyhe pírral, szája sarkában apró mosollyal.

A kislány a szekrényhez lopódzott, s legnagyobb meglepetésére egy égszínkék borítékot talált, melyre az ő neve volt írva. Kiszaladt vele a konyhába, s a pultra felkuporodva olvasni kezdett…

Napok, hetek, hónapok teltek el. Szofi és Kata élték az életüket, de egyikük sem említette a mumust többé. A szekrényhez nem nyúltak. Szofi arca lassan elveszítette sápadtságát, szemébe visszatért a csillogás. Kata pedig félelemmel vegyes örömmel figyelte anyja átváltozását…

- Boldog születésnapot, szívem!

Kata ámuldozott. Az asztalon egy gyönyörű égszínkék torta állt, szivárványszín gyertyákkal.

- Anya! Ezt te csináltad?! – hüledezett a kislány.

- Fontos ez most? – kérdezte Szofi zavartan. – Kívánj valamit!

Kata elgondolkodva nézte egy darabig anyját, majd elmosolyodott, s egy szuszra elfújta a gyertyákat…

- Kata! Kicsim, ébredj!

A kislány álmosan nyitogatta a szemét.

- Baj van? – kérdezte ásítva.

- Nem, nincs, ne aggódj! Csak szeretnék mutatni valamit… - mosolygott Szofi zavartan.

Kata felült.

- Hány óra?

- Éjjel 1.

Abban a pillanatban az óra ütni kezdett a nappaliban, s lassan nyílni kezdett a szekrényajtó. Kata lélegzetvisszafojtva bámulta, miként lép ki rajta egy magas férfialak a félhomályba.

- A mumus… - suttogta.

A férfi hozzá lépett, majd átnyújtott egy szivárványszín rózsát, s egy apró dobozt.

- Boldog születésnapot!

- Mi volt abban a dobozban, nagymama? – kérdezte kíváncsian a szőke copfos kislány. Az idős asszony elmosolyodott.

- Álmok, pillanatok, emlékek… - simogatta meg unokája fejét. – Sok szép apróság…

- Én ezt nem értem! – ingatta a fejét a kisfiú, és a szekrényre mutatott. – Azt akarod mondani, hogy ebben a szekrényben egy mumus lakik, aki ajándékot is adott a 8. születésnapodra? De hiszen mumusok nem léteznek!

- Csak azért, mert te nem hiszel bennük, nem jelenti azt, hogy nem is léteznek! – torkollta le a kislány. – Ha nagymama azt mondja, ő ismer egyet, akkor az úgy is van!

- Ha valóban létezik, mi miért nem láttuk soha? És anya? És különben is! Nem fejezted be a mesét! Mi történt aztán? – fordult a kisfiú az idős asszonyhoz, kinek tekintete a távolba révedt.

- Anyám fél év múlva férjhez ment. Kaptam egy csodálatos apát, és boldogan nőttem fel…

- De anya azt mondta, ő sosem látta a dédiéket! – nézett nagy szemekkel a kislány.

Az idős hölgy elmosolyodott.

- Látta ő, csak nem emlékszik…

A két gyerek csodálkozva meredt rá.

- Az hogyan lehetséges?

Az idős asszony barna szemei lányos pajkossággal felfénylettek, majd leoltotta a lámpát, s titokzatosan a szekrény felé fordult. A két gyerek félelemmel vegyes kíváncsisággal bújt hozzá.

Az óra ütni kezdte az éjjel egyet, s a lassan kitáruló szekrényből egy magas férfi és egy fiatal nő alakja bontakozott ki a félhomályban.

- Rég láttunk, Katám!

-Alexa-