A mumus bánatosan üldögélt a szekrényben. Hosszú évek óta senki sem járt az ősöreg padláson.
- Meg kellett volna fogadnom nagyanyám tanácsát, és elköltözni, amíg még lehetett! – sóhajtott.
Hirtelen zajt hallott. Ugrásra készen megfeszült.
- Mama! Mama! Idenézz, miket találtam! – ujjongott egy cérnahangocska.
A mumus a szekrény résein át kikukucskálva egy barna copfos kislányt pillantott meg, aki csillogó szemmel járkált a padlás lomjai között. Felfedezte a szekrényt. Már nyúlt volna a fogantyúhoz, mikor lentről egy fiatal női hang megállította:
- Kata! Gyere uzsonnázni! Majd utána folytathatod!
A kislány még egy sóvár pillantást vetett a díszesen faragott bútorra, majd sóhajtva lebaktatott.
A mumus elgémberedett tagjaiba visszatért az élet, szemeibe csillogás költözött.
- Hát végre mégis…- suttogta boldogan…
- Édesapád mindig azt mesélte, gyerekkorában a nagymamája azzal riogatta, hogy ebben mumus lakik! – méregette csípőre tett kézzel, mosolyogva a szekrényt a fiatalasszony. Fekete ruhája szürke volt a portól, pár tincse pedig kócosan lógott ki a kendő alól kipirult arcába. A mumus megbabonázottan figyelte a résen át.
- Te láttál már mumust? – kérdezte kíváncsian Kata. Az asszony felnevetett.
- Még sosem! De igazán kíváncsi lennék egyre! – kacsintott.
- Akkor nyissuk ki! - nyúlt a pöttöm a fogantyú felé, de az édesanyja megállította.
- Nem szabad ám így rátörni a mumusra, szívem! Ha te kedves vagy, ő is az lesz! Először is tisztítsuk meg az otthonát! – mosolygott rá Katára, aki vidáman bólintott.
A mumuson valami fura érzés vett erőt…
- Szerinted a mumus előmerészkedik ma éjjel? – bújt édesanyjához a kislány. Lassan éjfélre járt. A szekrény kívülről csillogott-villogott, bele viszont nem néztek. Megegyeztek, várnak néhány napot.
- Lehet, hogy szégyenlős és félénk, s még nem tudja, mire számítson tőlünk. – ölelte át Katát Szofi. – De kikészítettünk neki egy kis elemózsiát, az talán előcsalogatja! Ki tudja, mióta nem evett már?!
- Hát, buta egy mumus, ha nem eszik a meggyes pitédből! – jelentette ki a pöttöm, majd elvackolta magát anyja karjaiban. Az egész napos takarítástól fáradtan álomba ájultak…
Halkan nyílt a szekrényajtó, majd egy magas alak lépett ki rajta. Óvatosan körülkémlelt, majd leült a sámli elé, s kezébe vette a tányért. Jólesően szívta be a pite illatát, majd pillanatok alatt befalta. Végül nagyot kortyolt az odakészített bögréből…
- Bodzaszörp! – krákogta, diszkréten fulladozva. – Ha legalább whisky lenne! És nem ártott volna egy jó kis szaftos marhasült sem…
Az ágyban a kislány szuszogva a másik oldalára fordult, majd újra elfészkelte magát anyja karjaiban, aki szaggatottan felsóhajtott. A mumus melléjük lopózott. Percekig nézte a két alvót, majd egy mozdulattal letörölte Szofi könnyeit, de rögtön el is kapta a kezét.
- Bolond vagyok! – dörmögte alig hallhatóan, majd visszazárkózott a szekrénybe…
- Anya! Anya! Kelj fel! Idenézz!
Szofi fáradtan ült fel az ágyban. Égtek a szemei és alig látott.
- Mi van, szívem? – kérdezte álmosan az izgatott Katától.
- A mumus! Megette a pitét!
A fiatalasszony kivetődött az ágyból. A szekrény előtti sámlin üresen árválkodott a tányér, de a bodzaszörpös bögre félig tele volt. Szemöldökét összehúzva nézett Katára.
- Biztosan nem te etted meg?
- Anya! Hogy képzeled?! - háborodott fel a kislány. – A mumusnak tettük ki, ő is ette meg!
Szofi nem igazán hitt neki, de nem kérdezett többet…
Aznap este Szofi minden ajtót, ablakot háromszor ellenőrzött, hogy be vannak-e rendesen zárva.
- Anya, ne aggódj, mondom, hogy a mumus volt! – csóválta a fejét Kata.
Szofi nehezen hitt neki.
- Mumusok nem léteznek… - mormogta bizonytalanul, mikor aludni tértek. A kislány hamar elaludt, de neki nehezen jött álom a szemére. Felidézte magában férje gyerekkori meséit a mumusról.
- Whisky! – jutott hirtelen eszébe. - Péter mindig whisky-t csempészett a mumusnak!
Szofi a sötétben kilopózott a konyhába, s egy nagy pohár italt töltött, majd a szekrény elé rakta, a tányér mellé, amin egy szelet pulykasült feküdt krumplival. Végül ágyba-bújt, s dobogó szívvel várta a csodát…
Éjjel 1-körül a szekrény ajtaja lassan kinyílt, majd a magas alak kióvakodott a szobába. Szofinak a lélegzete is elakadt, amikor lekuporodott a sámlihoz. Beleszagolt a pohárba, s elismerően csettintett a nyelvével.
- Ez igen! – mormogta halkan, majd nekilátott a pulykának. Szofi, amilyen óvatosan csak tudott, centiről-centire hernyózott le az ágyról, majd a padlón folytatta útját. A mumus eközben ráérősen megvacsorázott, közben bele-bele kortyolva a whisky-be.
Már majdnem a végére ért, mikor észrevette az ágy sarkánál tágra-nyílt szemmel figyelő fiatal nőt. Döbbenten bámulták egymást egy darabig, majd a mumus hátrálni kezdett a szekrény felé.
- Ne… kérem… - suttogta Szofi, előrenyújtva kezét.
A mumus egy pillanatra megtorpant, majd egy lépéssel a szekrényben termett, s kattant a zár. A fiatalasszony visszaült a sarkára, s hitetlenkedve meredt maga elé.
- Hát tényleg létezik… - suttogta maga elé…
Másnap délelőtt egy gondosan összehajtogatott égszínkék papírlap csúszott be a szekrényajtó hasítékán. A mumus egy darabig bizalmatlanul méregette, majd úgy döntött, mégiscsak megnézi. A papíron mindössze ennyi állt:
Őszintén sajnálom, hogy megijesztettem! A továbbiakban nem fogom zaklatni, ígérem. Remélem azért a vacsorát ezután is elfogadja…
Üdvözlettel: Szofi
A mumus meglepetten forgatta a levelet. Nem emlékezett rá, hogy valaha is hallott volna ilyen esetről. Hosszas gondolkodás után aztán úgy döntött, mindennek megvan a maga ideje…
- Anya! Anya! Leveled érkezett! – lobogtatott egy sötétkék borítékot Kata délután.
- Levelem?! – nézett döbbenten Szofi. Beletörölte kezét a kötényébe, majd átvette a levelet, melyen a címzés ennyi volt:
Szófiának
Kihajtogatta a papírlapot, elolvasta, majd kissé sápadtan a nadrágzsebébe tűrte.
- Baj van? - kérdezte Kata.
- Nincs semmi baj, szívem, ne aggódj! – simogatta meg lánya fejét Szofi, de gondolatai máshol jártak…
Pontban éjjel 1-kor nyílt a szekrény ajtaja, majd a mumus kilépett rajta. Szofi kiegyenesedett ültében. Szívdobogva várta, mi történik. A mumus leereszkedett vele szemben, mindössze karnyújtásnyira. A fiatal nő meg sem tudott szólalni.
- Ne féljen, nem harapok… - dörmögte a mumus.
- Én… én nem… én csak… - hebegte Szofi megilletődötten, majd elhallgatott. Percekig nézték egymást, majd a nő szólalt meg újra.
- Tényleg sajnálom a tegnap éjszakát! És köszönöm a lehetőséget…
- Én sajnálom, hogy olyan udvariatlanul viselkedtem! Csak tudja, felnőttel még sosem volt szerencsém találkozni… Gyerekkel is csak közel 30 évvel ezelőtt…
- 30 éve?! – kapta fel a fejét Szofi. – 30 évvel ezelőtt is itt élt?
- Természetesen! – bólintott a mumus. – A kölyökre, aki akkor kilesett, a mai napig emlékszem. Nagy barna szemei voltak és kócos barna haja. A térde meg mindig le volt horzsolva. Rendes kölyök volt, biztosan felnőtt már… No! Most miért sír?!
Mikor a férfi átölelte, Szofiban benn rekedt a levegő. Egy pillanatig döbbenten fogadta a váratlan kedvességet, majd szemét lehunyva átadta magát az ölelésnek. Percekig ültek így szótlanul. Jól esett a csend…
Kata reggel meglepetten konstatálta, hogy édesanyja már nincs az ágyban. A konyhában bukkant rá, dúdolva sürgött-forgott.
- Jó reggelt, Pocok! – csókolta homlokon lányát.
- Anya, mi van veled? – kérdezte gyanakodva Kata.
- Mi lenne? - torpant meg Szofi rajtakapottan.
- Fura vagy! – jelentette ki a kislány. – Azóta nem nevettél, hogy apa… - itt hirtelen elharapta a mondatot.
Szofi tekintete elfelhősödött, még a nap is elbújt. A konyha is sötétebb lett.
- Sajnálom, igazad van. – fordult vissza az asszony csendesen a tűzhelyhez. – Öltözz fel szívem, és gyere reggelizni…
Az egész napot a házban töltötték, csendesen. Kinn folyamatosan esett. Kata rajzolt, meg olvasgatott, Szofi kézimunkázott. A kislány nem mert visszatérni anyja különös viselkedésére. De érezte, hogy valami történt. Bement a hálószobába, s megállt a szekrény előtt. Percekig tűnődve vizslatta, majd fogott egy papírlapot, s dülöngélő gyermekbetűkkel írni kezdett…
A mumus elgondolkodva ült az ágyán. Nem volt egy érzelmes, érzelgős valaki, de most valami olyannal futott össze, ami erősebb volt a maga építette falaknál. Sosem látott még asszonyi könnyeket… Ezek az apró szivárványszín vízcseppek alaposan megbolygatták a világát. Maga sem értette az elmúlt éjszakát. Töprengve forgatta kezében a fehér papírlapot…
Szofi a nappaliban ült, a sötétben. Kinn szakadt az eső. Kata már réges-rég aludt, de ő képtelen volt. Egyre csak az elmúlt éjszaka járt a fejében. A mumus, aki nem is volt félelmetes, hanem nagyon is kedves és gyengéd. A nő felsóhajtott.
- Baj van?
Szofi ijedten fordult hátra.
- A frászt hozta rám! Mit csinál itt, ilyen távol a szekrénytől?! – meredt a férfira, aki egy kicsit elgondolkodott.
- Nem találtam a szobában, hát… - itt elakadt.
Zavartan hallgattak egy kicsit, majd Szofi szólalt meg:
- Ízlett a vacsora?
- Hogy őszinte legyek, még nem ettem meg…
Ismét hallgattak. Majd a férfi nagy levegőt vett, és:
- Lenne kedve csatlakozni hozzám?
Szofi meglepődött.
- Csatlakozni?
- Igen! Úgy értem… együtt leülni… és… beszélgetni…
Szofi elmosolyodott, majd a kezét nyújtotta a zavart mumusnak, aki felsegítette őt a fotelből…
Kata reggel korán ébredt. Szofi még jóízűen aludt, arcán enyhe pírral, szája sarkában apró mosollyal.
A kislány a szekrényhez lopódzott, s legnagyobb meglepetésére egy égszínkék borítékot talált, melyre az ő neve volt írva. Kiszaladt vele a konyhába, s a pultra felkuporodva olvasni kezdett…
Napok, hetek, hónapok teltek el. Szofi és Kata élték az életüket, de egyikük sem említette a mumust többé. A szekrényhez nem nyúltak. Szofi arca lassan elveszítette sápadtságát, szemébe visszatért a csillogás. Kata pedig félelemmel vegyes örömmel figyelte anyja átváltozását…
- Boldog születésnapot, szívem!
Kata ámuldozott. Az asztalon egy gyönyörű égszínkék torta állt, szivárványszín gyertyákkal.
- Anya! Ezt te csináltad?! – hüledezett a kislány.
- Fontos ez most? – kérdezte Szofi zavartan. – Kívánj valamit!
Kata elgondolkodva nézte egy darabig anyját, majd elmosolyodott, s egy szuszra elfújta a gyertyákat…
- Kata! Kicsim, ébredj!
A kislány álmosan nyitogatta a szemét.
- Baj van? – kérdezte ásítva.
- Nem, nincs, ne aggódj! Csak szeretnék mutatni valamit… - mosolygott Szofi zavartan.
Kata felült.
- Hány óra?
- Éjjel 1.
Abban a pillanatban az óra ütni kezdett a nappaliban, s lassan nyílni kezdett a szekrényajtó. Kata lélegzetvisszafojtva bámulta, miként lép ki rajta egy magas férfialak a félhomályba.
- A mumus… - suttogta.
A férfi hozzá lépett, majd átnyújtott egy szivárványszín rózsát, s egy apró dobozt.
- Boldog születésnapot!
- Mi volt abban a dobozban, nagymama? – kérdezte kíváncsian a szőke copfos kislány. Az idős asszony elmosolyodott.
- Álmok, pillanatok, emlékek… - simogatta meg unokája fejét. – Sok szép apróság…
- Én ezt nem értem! – ingatta a fejét a kisfiú, és a szekrényre mutatott. – Azt akarod mondani, hogy ebben a szekrényben egy mumus lakik, aki ajándékot is adott a 8. születésnapodra? De hiszen mumusok nem léteznek!
- Csak azért, mert te nem hiszel bennük, nem jelenti azt, hogy nem is léteznek! – torkollta le a kislány. – Ha nagymama azt mondja, ő ismer egyet, akkor az úgy is van!
- Ha valóban létezik, mi miért nem láttuk soha? És anya? És különben is! Nem fejezted be a mesét! Mi történt aztán? – fordult a kisfiú az idős asszonyhoz, kinek tekintete a távolba révedt.
- Anyám fél év múlva férjhez ment. Kaptam egy csodálatos apát, és boldogan nőttem fel…
- De anya azt mondta, ő sosem látta a dédiéket! – nézett nagy szemekkel a kislány.
Az idős hölgy elmosolyodott.
- Látta ő, csak nem emlékszik…
A két gyerek csodálkozva meredt rá.
- Az hogyan lehetséges?
Az idős asszony barna szemei lányos pajkossággal felfénylettek, majd leoltotta a lámpát, s titokzatosan a szekrény felé fordult. A két gyerek félelemmel vegyes kíváncsisággal bújt hozzá.
Az óra ütni kezdte az éjjel egyet, s a lassan kitáruló szekrényből egy magas férfi és egy fiatal nő alakja bontakozott ki a félhomályban.
- Rég láttunk, Katám!
-Alexa-
