A hegyen mindig hideg volt. Hideg és magány. Nap csak ritkán hatolt át a párnás felhőkön, több-kevesebb időre felragyogtatva, felmelegítve a földet, s az odút. Aztán, mintha félne a tőrhegyes, vicsorgó fogaktól, hamar visszavonult a biztos magasságba.
A farkas nem szerette a fényt. Számára hamis volt csillogása, jókedvű derűje. Ha időről-időre mégis a napra, a meleg fénybe merészkedett, akkor is acsarkodva mutatta meg magát a világnak, csak hogy lássák, él, egy percre sem gyengül el, s le tudná igázni a világot, ha akarná! Elismerésre, dicséretre vágyott, de ha megkapta, tűhegyes fogait kivillantva a másik felé kapott. Kevesen próbálkoztak újra…
Egy nap, amikor a farkas ismét a fényre lépett, a fák között, a hegyen egy alakot pillantott meg. Hosszú ruhája, haja a földet seperte, fától-fáig lépkedett, meg-megcsúszva az avaron, éles köveken. A farkas sokáig figyelte, készen arra, hogy támadjon. De most először, maga sem értette miért, nem mordult fel. Mikor megmoccant, hogy elinduljon a falu felé, a lány megtorpant, s visszanézett. Percekig álltak mozdulatlanul, egymást figyelve, majd a lány bizonytalanul újra elindult. A farkas nem követte, csak nézett utána sokáig…
A férfi gyűlölte azt az estét. Idegesítette a fény, mely rávetült, a sok forrongó, meleg illat, a tömeg, az emberek. Szorosan összezárt fogsorának köszönhetően mosolya vicsorgásnak hatott. Kerülte még az érintést is. Keserű düh ömlött szét benne. Támadni akart. Tépni. Marcangolni. Ölni... Magányos volt. Kegyetlenül magányos.
Szinte összekucorodott a saroknyi sötétben. Egyedül akart lenni. Önmagát marta, hogy ne üvöltsön fel. És akkor hirtelen… Egy érintés érkezett. Finoman, akár a szellő tavasszal. A férfi feltekintett, majd újra lezárta szemhéját. A lány karjaiba vette, átölelte, elringatta. Ő kérdezni akart. De egy gyengéd ujj, egy finom érintés ajkára forrasztotta a szót. Majd meleg tenyér simult a szíve fölé, s ő elernyedt a szeretetben és biztonságban. Már nem is emlékezett rá, volt-e része valaha ebben…
Tekintete fel-alá járt. Kereste az érintést. Tudta, hogy ott az a lány, valahol a tömegben. Kereste, mégsem találta. De nem volt messze. Érezte…
Telt-múlt az idő. A farkas ugyanúgy acsargott a világra, ugyanúgy szeretve gyűlölte a fényt, de éjszakánként már nem volt egyedül. Az az érintés időről-időre visszatért. Hozzá nőtt a szívéhez. Egy pillanatnyi megnyugvás volt. Egy tiszta, finom, édes illat…
A lány nem hátrált. Szelíden leült a sziklára és várt. Mikor a farkas morogva a keze felé kapott, épp csak egy pillanatra csillant rémület a szemében, épp csak egy pillanatra remegett meg. Majd ugyanúgy ült tovább, tenyerét mutatva a vadnak, őszintén, egyszerűen. De az állat bizonytalan volt, dühös. Gondolkodás nélkül belemart. Bíborvörös vér fröccsent szét a földön, pirosra festve a farkas fogait, szép szürke szőrét, bepettyezve a lány arcát, ruháját…
Egy pillanat volt csupán, s a farkas vonyítva, szűkölve könyörgött bocsánatért, hatalmas fejét a lány ölébe temetve, buzgón nyalva a mély sebet, melyet ő maga ejtett. A lány pedig átölelte, elringatta, simogatta, szerette. Ő pedig sírt és zokogott, felhigítva a vörös patakot, mely lassan, szótlanul folyt alá…
Évek teltek el az első találkozás, az első seb óta. Szeretők lettek. Ölték-ölelték egymást, vérük keveredett könnyeikkel, harapásuk csókjaikkal, szeretkezésük harcaikkal. De lassan megtanultak igazán hinni… bízni… elfogadni… szeretni…
És hogy mi történt később? Mi lett a mese vége? Nem tudom… Hisz csak most kezdtem el élni…
- Alexa -
